Sajnálattal és röstelkedéssel vallom meg, hogy a fiam gazember.
   
   A mi családunkban szokatlan karakter ez. Azt hiszem, a keresztes hadjáratig visszalapozhatnám a családunk történetét, ha ugyan a családunknak volna története. Fájdalom, az én őseim, bár sokat taníttatták őket s okos emberek is voltak, sem írni, sem olvasni nem tudtak, és én így most a fényes példákat adatok hiányában nem ragyogtathatom a fiam előtt.
   
   De a fiam nem is kiváncsi a fényes példákra. A minap, hogy betöréses lopást követett el a kamarában, élénk és sötét szinekkel festettem neki azt a képet, amely a mazsolaszőlőtől az akasztófáig vezet.
   
   Hangom remegett a felindulástól. Ő a fejét a karjára fektette. Azt hittem, sír, és folytattam mint Munkácsy: sötét háttérrel, világos alakokkal. Közben a komoly meggondolásra hivatkoztam, és azt kérdeztem tőle, hogy a mondottak után hajlandó-e lemondani az éléskamarába való betörésekről?
   
   Hallgatott.
   
   Megtoldottam a kérdést:
   
   - Igéred-e, hogy nem sikkasztod el többé a ceruzámat? Igéred-e, hogy a cipődet nem hordozod zászló gyanánt a folyosón, és nem dobod az emeletről a házmester fejére?
   
   Hallgatott.
   
   Ez jó jel, gondoltam.
   
   - Igéred-e, hogy nem rázod többé a Mariska barátod fejét, mint ezt az állatkerti tanulmány-utunkon a majomketrecnél tanultad? Igéred-e, hogy a piromániához vezető gyufagyujtogatási passziódról lemondasz, és hogy öngyilkossági kisérletet nem követsz el a cukorkák vigyázatlan élvezetével? Ha igéred, gyere, csókold meg a te jó apádat, aki aljas gazságaidat megbocsátja.
   
   Hortyogott.
   
   Gondoltam, talán nem is a fiam hibás, hanem én nevelem rosszul.
   
   Fogadtam melléje tanítót.
   
   A tanító úr komoly és tudományos fiatal ember volt. A jogi akadémiába járt, és cvikkert viselt. Lehetett rajta látni, hogy értelmes úri ember.
   
   Bemutattam őt a fiamnak.
   
   - Nézd fiacskám, ez az úr a jóra kíván téged oktatni.
   
   A fiam rápillantott. Bizalmatlan és gyanakodó volt a pillantása. Különös, hogy a gyermekek ösztönszerüleg érzik a tanítóban az ellenséget.
   
   Az ellenség mindazonáltal nyájasan magához vonta őt, és így szólott hozzá:
   
   - Gyermekem, immár hat éves vagy, és azt hallottam, hogy még nem ismered a betűket.
   
   - Igaz, - felelte őszintén a fiam.
   
   - Hát akarsz-e tanulni?
   
   - Nem.
   
   - De látod aki nem tanul, az téglahordó napszámos lesz. Aki pedig tanul, az nagyságos úr lesz. Válassz: mi akarsz lenni: napszámos, vagy nagyságos úr?
   
   - Huszár.
   
   Megfogta a tanító úrnak az orrát, és meghúzta.
   
   - Lásd, - szólott a derék férfiu, - most olyat tettél, ami nem illik. Jegyezd meg, hogy senkinek az orrát meghúzni nem szabad.
   
   - Miért?
   
   - Mert az orr nem csöngetyühúzó.
   
   Ez a magyarázat tetszett a fiamnak. Egyszerre az ölébe mászott és barátságosan megcsókolta.
   
   No lám, milyen finom gunynyal fejezi ki, hogy nem respektálja.
   
   Néhány nap mulva azt mondja a gyerek:
   
   - Apám, a Kati orra csengetyühúzó ám.
   
   Kati a cselédem volt. Csinos falusi leány.
   
   - Mit beszélsz?
   
   - Azt, hogy a tanító úr meghúzta a Kati orrát, és a Kati csengetett.
   
   - Hogy-hogy?
   
   - Meg is ölelgette, csakhogy ne csengessen, meg is csókolgatta. Mégis csengetett.
   
   Ime, így elárulta a tanítóját.
   
   Katit összeszidtam. Kati összeszidta a tanítót. A tanító összeszidta a fiamat.
   
   A kis gazember ettől az időtől kezdve mindig elbujt, ha a tanítója jött: hol a sifonérból, hol az ágy alól, hol a kamarából kapartuk elő.
   
   A tanító azonban mégis csak eljárt hozzám. De mert a Kati orrát megrögzötten csengetyühúzónak nézte, a fiam ismételten elárulta őt.
   
   Ezt a tanító végre is nem birta tovább: abbahagyta a nevelést.
   
   Sajnáltam őt, igazán sajnáltam, mert becsületes és tudományos ember volt, de annyira szemérmetes, hogy nem birta elviselni a fiam árulkodását. Adtam is neki jó ajánlólevelet egy olyan barátomhoz, akinek nem konyha mellett nyilik a gyermekszobája.
   
   - Látod, - szóltam ekkor a fiamhoz, - kifondorkodtad innen ezt a jóravaló ifjut. Ki tanít most meg írni, olvasni?
   
   - Tudok, - szólott ártatlan arccal, de bizonyára belső gunynyal, - írjak?
   
   Azzal fölvette a ceruzámat, és míg háttal álltam feléje, a drága Gyöngyösim pergamenjére rárajzolt egy szamarat.
   
   - Mit jelentsen ez? - kérdeztem tőle.
   
   - Ez te vagy apám, - felelte vidáman.
   
   Eléggé érettnek láttam arra, hogy iskolába adjam.
   
   Mély lelkifurdalások között vezettem el őt az elemi intézetbe.
   
   A tanító jóakarattal fogadott. Nem sejtette a jámbor, milyen izgágaságot vett föl az iskolájába.
   
   - No, mi történt? - kérdeztem balsejtelemmel, mikor félóra mulva tintától csepegő fejjel és ruhában, talpig feketén hazajött.
   
   - Semmi különös.
   
   - És ez a feketeség?
   
   - Tintatartó volt előttem a padban.
   
   - Hát aztán.
   
   - Ráütöttem alulról a tintatartó talpára, és tudod apám mi történt?
   
   - Micsoda?
   
   - A tinta ugrott.
   
   - Ugrott-e?
   
   - Ugrott ám, mégpedig egyenesen a tanító úrnak az arcába.
   
   - És nem nadrágolt meg?
   
   - Nem látott a tintától.
   
   - De te is merő egy tinta vagy.
   
   - Igen: mert a tinta azután visszaugrott rám, és én letörültem a zsebkendőmmel.
   
   Másnap remegve vittem el ujból. Bocsánatot kértem a tanítójától, és különösen esdekeltem, hogy ne üsse őt agyon.
   
   A tanító ur arcán csupán a gallus tinta nyomai sötétlettek. Ő maga egy repetir-jóság.
   
   - A fiu kissé csintalan, - szólott láthatólag meghatva a visszaemlékezéstől, - nem baj.
   
   Olyan helyre ültette a fiamat, ahol nem volt kalamáris, és látszólag minden rettegés nélkül nézett rá.
   
   Eznapon már végig ott volt az előadáson.
   
   - Kibirtak fiam? - kérdeztem örömmel.
   
   - Ki, - felelte búsan, - de én alig.
   
   - Elhiszem: mi történt megint?
   
   - Képzeld csak apám, ez a tanító ur azt kivánja, hogy úgy üljek mint a sfinksz az opera előtt és folyton azt hallgassam, amit ő beszél.
   
   - Ez a helyes.
   
   - De én nem vagyok arra kiváncsi.
   
   - Különös nyilatkozat!
   
   - Unatkoztam, és fütyültem.
   
   - Szép.
   
   - A Pali is azt mondta. Pali előttem ül. A tanító erre...
   
   - Azt mondta: ne fütyülj.
   
   - Nem: azt, hogy fogjam be a számat. Befogtam a számat. Akkor meg azt mondta, hogy ne tartsam a számon a kezemet. Hát mondd apám: a lábammal fogjam be a számat?
   
   - A végét mondd.
   
   - A végét? Egy fiu ma gallér nélkül ment haza.
   
   - Hogy-hogy?
   
   - A tanító úr kiállított. A fiu palavesszőt dugott hátulról a nyakamba. Erre megfordultam, és belekapaszkodtam a gallérjába. A gallér elszakadt.
   
   Egy hete látogatja már az iskolát a fiam és én mindennap tapasztalom, hogy még nem csapták ki.
   
   Sokszor könnyezve magyarázom neki, hogy milyenek a jó fiuk, s ő bámulattal hallgatja.
   
   - Mesélj még, - mondja ilyenkor ravasz áhítattal.
   
   Oh, ha nem én volnék az apja, hanem más, már régóta azt tanácsoltam volna neki, hogy iratkozzék be előre a fegyházba. De mert a vér nem tagadja meg a vért, mindennapi aggodalommal bár, de mégis hallatlan elfogultsággal mentegetem őt.
   
   Hátha nem is gazember ez a kis gazember? Elvégre is, még nem szedett verebeket a kútból, mint én, még nem verte be a német postamester ablakát. Sem a misebort nem itta ki a templomban.
   
   S elvégre is minden becsületes ember így kezdi.